Slide 1 Slide 2 Slide 3 Slide 4 Slide 5

Székről

  • Katolikus templom
    Katolikus templom
  • Kövek
    Kövek
  • Református templom
    Református templom

Szék község, Erdélyben, a mai Kolozs megye területén (egykor Doboka, majd Szolnok-Doboka megye), Kolozsvártól északkeletre található. A település a Kis-Szamos egyik mellékvölgyében, dombos vidéken, suvadásos hegyoldalakkal, völgyekkel, vízmosásokkal szabdalt, tavakkal tarkított területen fekszik. Igen rossz, agyagos talaja, nem túl termékeny, a földcsuszamlások a falut is többször veszélyeztették. A község határa forrásokban gazdag, de a víz igen kemény. Az emberi megtelepülésben azonban igen nagy szerepet játszott a környéken található só, ami gyakran a felszínre bukkanó tömzsökben, vagy sós kutakban, forrásokban is jelentkezik. Neve is a terület sós, mocsaras, időszakos vizes, szikes területére utal.

A történelem folyamán éppen a só miatt a község igen fontos szerepet játszott. Valószínűleg már a rómaiak idejében bányászták az itteni sót, később a honfoglalás idején is települési tényező lett. A sóbányák a hatalmi versengés során fokozatosan a központi hatalom kezébe kerültek, királyi birtokká váltak, kiváltságokat kaptak. Szék korai iratai sajnos elvesztek, vagy megsemmisültek, így csak egy a 13. század végén (1291) kelt oklevélből értesülhetünk kiváltságairól: Felettük csak a király vagy a tárnokmester ítélkezhetett, választott bírájuk, vásártartási joguk volt. Temploma valószínűleg a 13. század második felében épült, a kerci székesegyház mintájára, gótikus stílusban.

A későbbiek folyamán a város kiváltságait többször megerősítették, szabad királyi város volt. A 15. század első feléből ismerjük, a község (város) közigazgatási egységekre való felosztását. A község három szege, utcája – Felszeg, Csipkeszeg, Forrószeg – mint kisebb területi egységek, valószínűleg középkori eredetűek lehetnek.

Szék polgárai részt vettek a történelem fontos eseményeiben. Az ország három részre szakadása után a sóbányák a fejedelem kezébe kerültek, melyek fontos bevételt jelentettek, akár úgyis, hogy elzálogosították őket. A várost a 17-18. század folyamán többször érte támadás, akár a Habsburgok martalócai, akár a török-tatár hordák pusztításai révén. Az 1717-es végzetes pusztításra emlékszik a mai napig is a falu augusztus 24-én, Bertalan napján, háromszori istentisztelettel és böjttel. Viseletük is ezt idézi, a fekete a gyász, a piros a vér színe.

A reformáció után a falu nagy része a református vallást vette fel. Katolikusok csak elenyésző számban maradtak, sokáig templomuk sem volt. A község katolikus temploma Mária Terézia idejében épült (1753-1759). A királynő a kolozsvári ferencesek felügyeletére bízta, akiknek itt szerzetes háza is épült, ahol iskola is működött. A 18. században Mikes gróf román jobbágyokat telepített be. Nekik két templomuk is maradt a faluban, egy fából és egy kőből.

A 19. század elején a sóbányák kimerültek, a só szállítás útvonala áthelyeződött. Az aknákat, az addig használt bányaeszközökkel bedöngölték. Ma két, 1822-ben állított homokkőből faragott oszlop emlékeztet az egykori sóbányászatra. A só bányászat megszűnésével, a község szerepe csökken, gazdaságilag hanyatlik, kiváltságait elveszti, mezőgazdasági, falusias jellege megerősödik. Az itt élő emberek ezután elsősorban a mezőgazdaságból próbáltak megélni, ügyes mestereik járták az országot, és építkezéseken dolgoztak, dolgoznak mind a mai napig ácsként, kőművesként. A fiatalabb lányok, hogy összegyűjtsék a kelengyének valót eljártak a városba Szamosújvárra, Kolozsvárra cselédnek. Viseletük, táncaik Kányádi Sándort is megihlették.

Újkori történetének inkább néprajzi vonatkozásai ismertebbek, hisz viszonylagos elzártsága miatt sokáig megőrizte viseletét, táncát, zenéjét, hagyományait. A falu viszonylagos zártsága miatt a mai napig fenntartotta jellegzetes viseletét, varrottasait, szőtteseit, táncát, zenéjét, szokásait. A férfiak szalmakalapja, kék posztó mellénye, bő ujjú fehér inge, az asszonyok fekete-piros viselete jellegzetes és egyedül álló. Szokásaikat megőrizték a keresztelőtől kezdve a sorozáson át, a lakodalomig és a temetésig. Még a legmodernebb lakóházakban is találhatunk széki szobát vetett ággyal, 9-12 párnával, festett bútorokkal. A falakat szőtt, ún. széles kendők és tányérok díszítik. A faluban ma is élnek zenészek, akik bálokon, lakodalmakban húzzák a talpalávalót. A széki táncok a Mezőségen belül külön csoportot alkotnak. A falu folklórjával, zenéjével, hagyományaival több kutató is foglalkozott Kós Károly, Lajtha László, Szentimrei Judit és még sokan mások.

A falu déli határában található egy természetvédelmi terület, madárfigyelő helyekkel, és kutató állomással. Az átvonuló, illetve az itt telelő madarak védelmében alakították ki ezt a helyet.